A nevem XY. Hipochonder vagyok.
A hipochonder szinte az ajtóban, a bemutatkozással egyszerre árulja el a "szenvedélybetegségét".
Mintha figyelmeztetne és felkészítene a legrosszabbra, mielőtt belevág a történetébe: hahó, most nem egy "normális" pácienssel lesz dolgom.
Pedig én nagyon szeretem a hipochondereket. Rengeteget tanultam tőlük.
A túldimenzionálás előny is lehet
A hipochonder jellemzően minden új tünettől megijed és a lehető legrosszabb forgatókönyv merül fel benne: szívroham, stroke, rák, vagy az aktuális népeket tizedelő járvány.
Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy túlzás, amit érez: egyszerre mulat is ezért magán - persze csak a kezdeti rémület után -, de közben szenved is ettől.
A hatalmas félelmével ellentétben nála pont ezért nem várható, hogy a semmiből valami durva betegség bukkanjon fel. (De azért nem ez a halhatatlanság receptje.)
A hipochonder ugyanis odafigyel a teste minden apró rezdülésére.
Bármilyen változást rögtön komolyan vesz, minden apró tünetnek jelentősége van számára, és nem csak akkor jelentkezik, amikor már előrehaladott a probléma.
Másrészt ez a tudatos tünet-figyelés remek lehetőség arra, hogy tényleg megismerje és megértse a teste működését.
Azon túl pedig azt, hogy mire van szüksége aktuálisan és mi az, ami káros számára.
Ez okozza az orvosnak a fejfájást
Izzadtam én is az elején a kérdéseiktől.
Bármennyire is nem komoly, nem életveszélyes tünetekkel jön - szemben azzal, ahogyan megéli -, attól még a tünetek valódiak és zavaróak, és így kezdeni kell velük valamit.
A hipochonder a nem szűnő kérdéseivel gondolkodásra kényszerít, aminek túl kell mutatnia a sablon válaszokon és kezelési elveken.
Mert ő nem fogja elfogadni, hogy hát "nem nagy ügy, ebbe nem fog belehalni", "éljen ezzel együtt", vagy "próbálja meg ezt vagy azt, hátha"...
Neki ennél több kell. Valódi válaszokat és valódi megoldásokat keres.
Jobban akar lenni szinte bármi áron, és ezért meg is tesz mindent.
Addig nem is fog megnyugodni, amíg meg nem szűnik a tünet.
Ez pedig csodálatos hajtóerő, és azt kell, hogy mondjam, igaza van.
A betegnek mindig igaza van
Az a tünet valamiért jelentkezett, annak oka van.
Nincs olyan, hogy a semmiből jön és a semmibe el is tűnik.
Ha mégis, az csak látszat, egy szunnyadó vulkán.
Meg kell találni az okot, megérteni a hátterét, akkor van esély az érdemi változásra.
U.i: Természetesen nem a súlyos, kezelésre szoruló pszichiátriai esetekről van szó, hanem a körülöttünk élő "normális" emberekről, akik fokozott tünet-figyelésük miatt szórakoztatóak vagy épp fárasztóak a környezetük számára.
Hasonló témákról a további blog bejegyzésekben olvashatsz, vagy a Gulliver, az oroszlán című könyvben.
Ha nem szeretnél lemaradni a következő bejegyzésről, iratkozz fel a blogra.
Ha nem szeretnél lemaradni a hírekről, újdonságokról, akkor feliratkozhatsz a hírlevélre.