Hosszú út hazáig
Sokszor elkezdtem már írni itt az oldalon vagy a blogon, de néhány poszt után valahogy rendre elveszítettem a motivációt, és csak görcsösséget éreztem, így nem folytattam az írást. Nem igazán értettem magamat, hogy miért nem vagyok kitartóbb, mikor az életem más területein alapvetően az vagyok.
Végül aztán arra jutottam, hogy talán valamivel (már) nem tudok teljesen azonosulni, ami a koncepcióm fontos része.
Ez elég rosszul hangzott.
Bármilyen rosszul hangzott is ez a lehetőség, már nem erőltettem magamat, hogy csak azért írjak, mert a Facebook oldalon kell vagy erősen javasolt a folyamatos jelenlét, különben minek hoztam létre. Az sem hatott már meg, hogy ha csak néha írok valamit, akkor a Facebook egyre kevesebb embernek mutatja meg. Vagyis hiába van 7000-es követő tábor, csak néhány száznak mutatja meg alkalmanként a bejegyzéseket.
A jelek ott vannak
Egyfelől komolyan vettem a rossz érzésemet és nem erőltettem a posztolást, másfelől nem vettem komolyan, és így csináltam minden mást tovább ugyanúgy, sőt lett egy szép új weboldalam, kifejezetten a refluxról. Jól is működött, és már az ESG vizsgálat mellé be tudtam vezetni a pszichoterápiás megközelítést ezzel.
Az viszont komoly intő jel lehetett volna, hogy rendkívül lassan született meg az oldal. Mindenki feszült volt, veszekedések, egymásra mutogatások, marketinges, webes csapat és én képtelenek voltunk normálisan együtt működni és haladni.
Én olyan feszült lettem a hónapok alatt, hogy egyik éjjel arra ébredtem, hogy hirtelen elindult velem a szoba. Jeges rémület lett úrrá rajtam, hogy mi ez a szédülés, és abban a néhány másodpercben csak attól rettegtem, hogy elmúlik-e egyáltalán. Az a néhány másodperc szörnyű, ha valakinek volt már ilyen rohama. Reflexből felültem, csak hogy pozíciót váltsak, ettől nem lett egyáltalán jobb, csak vártam, hogy elmúljon a roham és közben járt az agyam, hogy mi történik. Most stroke-om van, vagy mi lehet ez. Vizsgáltam magamat, megállapítottam, hogy nem stroke, valószínű a nyakamtól lehet, mert nagyon kötött, fáj is, és valószínűleg mereven, befeszülve aludtam.
Nem tudtam két napig felkelni, amikor végre sikerült, akkor is csak nagyon óvatosan tudtam mozogni, bizonyos fejmozdulatok szóba sem jöhettek. A szédülés innentől velem volt minden nap, minden éjjel, bő 3 hónapig. Masszázs, lazítás jót tett neki átmenetileg, de képtelen voltam lazán tartani magamat, folyamatosan be voltak feszülve a nyaki és háti izmaim. Kétségbe voltam esve, hogy mi van, ha sosem múlik el, illetve mi van akkor, ha ez nem csak a nyakam miatt van. Rettegtem az éjszakáktól, szinte ülő helyzetben aludtam, fordulni nem nagyon mertem, mert olyankor elindult velem a szoba.
Közben jött a féléves vizsga a pszichoterápiás képzésen. Gondoltam, hátha az is stresszel, rátesz az alap feszültségre és attól lehetek ennyire rosszul. Részben igaz volt, de azt is éreztem, hogy nem akkora a feszültség bennem emiatt, hogy ilyen durva tüneteket okozzon.Párom nézte a kínlódásomat, azt hitte, hogy miatta van, mivel végleg hazaköltözött Londonból, és én talán mégsem örülök neki tudat alatt. Ettől a lehetőségtől pláne megriadtam, de számba kellett venni minden lehetséges okot.
A weblap közben végül elkészült. Tökéleteset szerettem volna, persze nem lett az. A végén már csak az számított, hogy valahogy kész legyen végre. Ezután beindítottuk az oldalt, szépen működött is, úgy tűnt, megérte a több hónapos cirkuszt. Mígnem egyik előjegyzett páciensekkel zsúfolt pénteki napon az ESG állapotfelmérő gépem nem kapcsolt be reggel. Bármit próbáltunk, nem reagált semmire. Innentől kezdve másfél hétig próbáltuk újraéleszteni a rendszert. Újratelepítettük 8 laptopra, 4 különböző windows rendszerrel, de semmivel sem működött. Páciensek vártak az időpontjukra, amit folyamatosan tologattunk abban bízva, hogy másnap csak megoldjuk a gondot. De nem sikerült.
11 év után ott álltam ESG nélkül.
Az első két nap szörnyű volt. Bíztam, hogy valahogy csak meg tudjuk oldani, de közben nagyon féltem, hogy ha mégsem, akkor hogyan tovább.
Furcsa módon miközben próbálkoztunk a javítással, egyre inkább úgy éreztem, hogy talán jól van ez így, talán ennek véget kellett már érnie.
Eleinte ki sem mertem ezt mondani igazán magamnak sem, pláne nem a gépért küzdőknek, hogy ne erőltessék annyira. Viszont az lepett meg legjobban, hogy az elengedés gondolatától jobban éreztem magam. Ha belegondoltam, hogy oké, innentől ESG nélkül, egyszerre nyugalom volt bennem.
Továbbmentem, azt is kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy nekem már az ESG teher volt. Már jó ideje nem akartam csinálni.
Pedig a páciensek szerették, hasznos volt nekem is, nekik is. Én mégis örültem és megkönnyebbültem, hogy többé nem tudok állapotfelméréseket végezni.
Hogyan tovább?
Ijesztő volt a gondolat, hogy akkor most hogyan tovább nélküle. Hiszen erre támaszkodtam, amikor a testi panaszokkal kerestek fel, és most nincsen, innentől nekem kell gép nélkül kitalálni, hogy mi lehet a gond, és mit lenne érdemes változtatnia.
Amikor elmeséltem néhány közeli barátnak, hogy egy korszak véget ért, mindegyik rögtön azt ajánlotta, hogy szerezzek valahonnan egy másik gépet. Annyira jó volt, szerették az emberek, különleges kombináció volt ez így, hogy panaszok, vizsgálat és lelki oldal együtt. Ne hagyjam ezt annyiban, mondták támogatóan.
Eleinte bosszantott az agitálásuk, hogy miért nem értenek meg. Később viszont ez segített, hogy tisztázzam magamban, hogy én már ezt nem akarom folytatni. Mert bármennyire is logikus lenne, én ebben már nem érzem jól magamat.
Úgy tűnik végső soron ezt kellett elveszítenem, hogy jobban legyek.
Elég durván hangzik, hiszen ez vagyok én.
Ha nem orvos vagyok, akkor ki vagyok? Akkor nem tudom magamat definiálni.
Legalábbis a munkámban nem.
Ha elengedem ezt a címet, akkor nem tudom, ki vagyok.
Csak azt tudom, hogy mióta pszichoterápiát tanulok, és pszichoterápiás beszélgetéseket végzek, vagyis már ez a munkám, azt érzem, hogy hazaértem.